Mondanom kell valamit a felelemrol. Ez az elet egyetlen igazi ellensege. Csak a felelem tudja legyozni az eletet. Okos, alattomos ellenseg, en aztan tudom. Nincs benne tisztesseg, kimelet, nem ismer torvenyt, sem illendoseget, nem ad irgalmat. Az ember leggyengebb pontjara tamad, tevedhetetlenul, konnyeden megtalalja. Mindig az agyban kezdodik. Egyik pillanatban nyugodtnak, magabiztosnak, boldognak erezzuk magunkat. Aztan a felelem, a csendes ketseg mezebe rejtezve, beoson az agyunkba, mint egy kem. A ketseg talalkozik a hitetlenseggel, es a hitetlenseg megprobalja kilokni. De a hitetlenseg szegenyesen felfegyverzett gyalogos katona. A ketseg konnyeden elintezi. Az ember szorongani kezd. Jon az esszeruseg, hogy harcoljon ertunk. Megnyugszunk. Az esszeruseg fel van szerelve a legujabb haditechnikaval. De csodalkozasunkra, a magasabb rendu taktika es sok vitathatatlan gyozelem ellenere az esszeruseget leteritik. Erezzuk, hogy gyengulunk, ingadozunk. Szorongasunk remulette valtozik. A felelem ezutan teljesen a testunk fele fordul, amely tudja, hogy szornyu nagy baj van. A tudonk mar elrepult, mint egy madar, a beleink elsiklottak, mint egy kigyo. Most a nyelv roskad ossze holtan, mint egy oposszum, allkapcsaink pedig egy helyben vagtatnak. A fulunk megsuketul. Izmaink reszketni kezdenek, mintha malariat kaptak volna, es a terdunk ugy remeg, mintha tancolna. Es ugyanez tortenik a testunk tobbi reszevel. Minden reszunk, a neki legalkalmasabb modon, szetesik. Csak a szemunk mukodik jol. Mindig megfelelo figyelemmel kiseri a felelmet. Elhamarkodott donteseket hozunk. Eluzzuk legutolso szovetsegeseinket: a remenyt es a bizalmat. Es maris legyoztuk magunkat. A felelem, ami vegtere csak egy erzet, diadalmaskodott rajtunk. Nehez a dolgot szavakba foglalni. Mert a felelem, az igazi felelem, ami alapjainkban raz meg, amit akkor erzunk, ha szemtol szembe kell allnunk halando vegunkkel, ugy befeszkeli magat az emlekezetbe, mint az uszok: igyekszik mindent elrohasztani, meg a szavakat is, amelyekkel beszelnenk rola. Epp ezert kuzdenunk kell, hogy kifejezhessuk. Kemenyen kuzdenunk kell, hogy a szavak fenyevel ravilagitsunk. Mert ha nem kuzdunk, ha a felelmunk szotlan sotetsegge valik, amelyet elkerulunk, amelyet talan meg elfelejtenunk is sikerul, kitesszuk magunkat a felelem ujabb tamadasainak, mert igazabol sohasem szalltunk szembe az ellenfellel, amely legyozott bennunket.