HunIMIT - Lamentations - 4

4:1  Én vagyok a férfi, ki látta a nyomort indulatának vesszéjével.

4:2  Engem hajtott és elvitt sötétségben és nem világosságban.

4:3  Bizony ellenem újra meg újra fordítja kezét egész nap.

4:4  Elenyésztette húsomat és bőrömet, összetörte csontjaimat.

4:5  Épített ellenem és közrefogott méreggel és fáradalommal.

4:6  Sötét helyeken lakoztatott, mint őskornak holtjait.

4:7  Körülfalazott engem, s nem mehetek ki, súlyosította bilincsemet.

4:8  Ha kiáltok is és fohászkodom, elrekeszti imámat.

4:9  Elfalazta útjaimat faragott kővel, elgörbítette ösvényeimet.

4:10  Leselkedő medve ő nekem, oroszlán a rejtekben.

4:11  Útjaimat eltérítette, szétvagdalt engem, pusztává tett.

4:12  Megfeszítette íjját s odaállított engem mint czélt a nyilnak.

4:13  Bevitte veséimbe tegzének fiait.

4:14  Nevetsége lettem egész népemnek, gúny daluk egész nap.

4:15  Jóllakatott engem keserűségekkel, megittasított ürömmel.

4:16  Megzúzta kaviccsal fogaimat, leszorított a hamuba.

4:17  Letett a békéről lelkem, elfelejtettem a jólétet.

4:18  S mondtam: Elveszett az életerőm és várakozásom az Örökkévalótól.

4:19  Gondolj nyomoromra éa hontalanságomra; üröm és méreg!

4:20  Gondolva gondol rá és meggörnyed bennem a lelkem.

4:21  Ezt veszem szivemre, azért várakozom.

4:22  Az Örökkévaló kegyei bizony nem fogytak el, bizony nem lett vége irgalmának. Újak reggelenként, nagy a te hűséged! Osztályrészem az Örökkévaló, mondta lelkem, azért várakozom reá. Jóságos az Örökkévaló az őt remélőkhez, a lélekhez, mely őt keresi. Jó, midőn hallgatagon várakozik az Örökké való segedelmére. Jó a férfinak, midőn jármot visel, ifju korában! Magánosan üljön és hallgasson, mert ő vetette rá. Porba tegye száját – hátha van remény. Odaadja orczáját az őt ütőnek, lakjék jól gyalázattal. Mert nem vet el örökre az Úr. Mert ha bút okozott, majd irgalmaz kegyei bősége szerint. Mert nem szíve szerint sanyargatta és búsította az ember fiait, hogy valaki lesújtja lábai alá mind az ország foglyait, hogy elhajlítja a férfi jogát a legfelsőnek színe előtt; hogy elgörbíti az embert pörében – nem látta volna az Úr? Ki az, ki mondta, és lett, amit az Úr nem parancsolt volna? A Legfelsőnek szájából nem származik-e a rossz és a jó? Hát mit panaszkodik az ember, míg él, a férfi az ő vétkei mellett? Kutassuk át utainkat s vizsgáljuk meg, bogy megtérjünk az Örökkévalóhoz! Emeljük fel szivünket kezeinkkel együtt Istenhez az égben! Mi el pártoltunk és engedetlenkedtünk, te nem bocsátottál meg. Haragban elfödted magadat s üldöztél minket, öltél, nem sajnáltál. Elfödted magadat felhővel; hogy át nem hatott imádság. Szemétté és megvetéssé tettél minket a népek közt. Szájukat nyitották reánk mind az ellenségeink. Rettegés és örvény jutott nekünk, a pusztulás és romlás. Vizpatakoktól folyik szét szemem népem leányának romlása miatt. Szemem elomlott s nem csillapodott, szünet nélkül, míg le nem tekint és nem látja az Örökkévaló az égből. Szemem bút okozott lelkemnek városomnak mind a leányai miatt. Vadászva vadásztak rám, mint madárra, ok nélkül való ellenségim. Gödörbe szorították éltemet s követ hajítottak reám. Vizek áradtak fejem fölé, azt mondtam: el vagyok veszve. Szólítottam nevedet, Örökkévaló, mélységes gödörből. Szavamat hallottad, ne rejtsd el füledet, szabadulásom kedvéért, fohászom elől! Közel voltál, amely napon hívtalak, azt mondtad: ne félj! Vitted, Uram, lelkem ügyeit, megváltottad éltemet. Láttad, Örökkévaló, bántalmamat, szerezz jogot nekem! Láttad minden boszúállásukat, mind az ő gondolataikat ellenem. Hallottad gyalázásukat, Örökkévaló, mind az ő gondolataikat ellenem. Támadóim ajkai és elmélkedésük ellenem vannak egész nap. Ültöket és keltöket tekintsd, én vagyok gúnydaluk. Viszonozd nekik tettüket, Örökkévaló, kezeik műve szerint! Adjad nekik szívnek elborulását: átkodat nekik! Üldözd haragban és semmisítsd meg őket az Örökkévaló egei alól.