HunKNB - Job - 14

14:1  Az asszony szülötte, az ember, rövid ideig él és betelik sok nyomorúsággal:

14:2  mint a virág, kinyílik és elhervad, eltűnik, mint az árnyék, és nincsen tartós maradása.

14:3  Mégis érdemesnek tartod, hogy rá vesd a szemedet, és perbe szállj vele?

14:4  Tisztátalan magból fogantat ki tehet tisztává? Nemde te, az Egyedülvaló!

14:5  Rövidek az ember napjai, és hónapjai száma tenálad van; határt szabtál neki, amelyet át nem hághat.

14:6  Hagyd egy kevéssé magára, hadd pihenjen, míg el nem jön várva várt napja, mint a napszámosé.

14:7  Mert van ugyan reménye a fának: ha ki is vágják, újra sarjadzik, és ágai kihajtanak;

14:8  ha meg is avul gyökere a földben, ha el is hal törzsöke a porban,

14:9  már a víznek szagától is kifakad, és ágat hajt, mint amikor kiültették;

14:10  az ember azonban, ha meghal és levetkőztetik és elpusztul – ugyan hol van?

14:11  Kiapadhat a víz a tengerből, elapadhat a Folyó és kiszáradhat,

14:12  de ha az ember lefekszik, nem kel fel többé, az ég enyészetéig fel nem ébred, és fel nem kel álmából.

14:13  Bárcsak biztos helyen tartanál az alvilágban, és elrejtenél, amíg el nem ül haragod! Bár időt szabnál nekem, amikor majd rólam megemlékezel!

14:14  Ha az ember meghal, vajon életre kel-e ismét? Akkor katonasorom minden napján várnám, hogy eljöjjön leváltásom.

14:15  Te szólítanál, én meg jelentkeznék nálad, s odanyújtanád jobbodat kezed alkotásának.

14:16  Te akkor megszámlálnád lépteimet, de nem néznéd vétkeimet;

14:17  bűneim tarsolyban, pecsét alatt lennének, és betakarnád vétkemet.

14:18  De a hegy, ha beomlik, szétesik, s a szikla elszakad a helyétől;

14:19  a köveket a víz elkoptatja, s az ár a törmeléket lassankint elmossa; épp így teszed tönkre az ember reményét.

14:20  Erőhöz engeded kissé, hogy azután elmehessen örökre; elváltoztatod arcát, és elbocsátod.

14:21  Ha a fiait tisztesség éri, nem tud róla, és ha lenézik őket, nem veszi észre;

14:22  csak magában fájdítja testét – amíg él –, és lelke önmagán kesereg.«