HunIMIT - Job - 7

7:1  Nemde szolgálati ideje van a halandónak a földön, és mint a béres napjai olyanok a napjai!

7:2  Mint rabszolga, ki liheg árnyék után, s mint a zsoldos, ki reményli munkabérét:

7:3  úgy kaptam én örökbe bajnak hónapjait és szenvedésnek éjszakáit rendelték nekem.

7:4  Ha lefeküdtem, azt mondom: mikor kelek fel, és nyúlik az este és jóllakom a hánykódással szürkületig.

7:5  Magára öltött húsom férget és porgöröngyöt, bőröm felfakadt s megevesedett.

7:6  Napjaim gyorsabbak a vetélőnél, s remény nélkül enyésztek el.

7:7  Gondolj rá, hogy lehelet az életem, jót nem fog többé látni a szemem;

7:8  nem pillant meg engem nézőm szeme, szemeid rajtam vannak, de nem vagyok.

7:9  Felhő elenyészett és eltűnt: úgy ki alvilágba száll, nem jöhet fel,

7:10  nem tér vissza többé házába és nem ismer rá többé az ő helye.

7:11  Én sem tartóztatom számat, hadd beszélek lelkem szorultában, hadd panaszkodjam lelkem keservében!

7:12  Tenger vagyok-e avagy szörnyeteg, hogy őrséget vetsz reám?

7:13  Ha azt mondom: majd megvigasztal ágyam, panaszomat viselnem segít fekvőhelyem:

7:14  akkor rémítgetsz engem álmokkal és látomások által ijesztesz engem.

7:15  Választotta lelkem a megfulladást, a, halált inkább csontjaimnál.

7:16  Megvetettem: nem örökké élek; hagyj föl velem, mert lehelet a napjaim!

7:17  Mi a halandó, hogy nagyra tartod, s hogy reá fordítod szívedet,

7:18  és reá gondolsz reggelenként, perczenként megvizsgálod őt?

7:19  Meddig nem tekintesz el tőlem, nem eresztesz el, míg nyálam lenyelhetem?

7:20  Vétettem: mit cselekszem neked, emberőrző? Miért tettél engem támadásul magadnak, hogy önmagamnak terhére lettem?

7:21  S mit nem bocsátod meg; bűnömet s nem veszed el vétkemet? Mert most porban feküdném, keresnél engem és nem volnék.