HunIMIT - Job - 14

14:1  az ember asszony szülöttje, rövid életű és jól lakva háborgással.

14:2  Mint virág hajtott ki és elfonnyadt, eliramodott mint az árnyék s meg nem áll.

14:3  Erre is fölnyitottad szemedet s engem viszel törvényre magaddal!

14:4  Származhat-e tiszta tisztátalanból? Egy sem!

14:5  Ha kiszabvák napjai, nálad van hónapjainak száma, törvényét megalkottad, melyen túl nem léphet:

14:6  tekints el tőle, hogy szünete legyen, mígnem lerója, mint béres, a napját.

14:7  Mert van a fának reménye: ha kivágják, ismét megújul és csemetéje nem szűnik meg.

14:8  Ha megvénül a földben gyökere és a porban elhal törzsöke:

14:9  víznek illatától felvirul és gallyat hajt mint ültetvény.

14:10  De férfi elgyengülvén, meghal, kimúlván az ember, hol van?

14:11  Kiapadtak a vizek a tengerből, és a folyó elszárad, elszikkad:

14:12  az ember is lefekszik s föl nem kél; az ég enyésztéig nem ébrednek ők és nem serkennek föl álmukból.

14:13  Vajha az alvilágba tennél el engem, elrejtenél, míg lecsillapodik haragod, tűznél nekem törvényt s megemlékeznél rólam.

14:14  Ha elhal férfi, föléled-e? Szolgálati időm minden napjaiban várakoznám, míg nem megjön felváltásom.

14:15  Szólítanál és én felelnék neked, kezeid műve után vágyakoznál.

14:16  Mert most lépteimet számlálod, nem is várod be vétkemet!

14:17  Zacskóba van pecsételve bűntettem, s betapasztottad bűnömet.

14:18  Azonban düledező hegy szétomlik, szikla is kimozdul helyéből;

14:19  köveket szétmorzsol a víz, elsodorja áradása a földnek porát: így veszítetted el a halandónak reményét.

14:20  Lebirod örökre, és eltűnt, eltorzítván arczát, elűzted őt.

14:21  Tiszteletre jutnak fiai – nem tud róluk, csekélyekké válnak, nem veszi őket észre;

14:22  csak fájdalmat érez teste ő rajta, és lelke gyászol ő benne.